The Deep Net

“Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám, amitől rettegtem, az ért utol engem. Nincs pihenésem, se csendességem, nincs nyugalmam, rettegés jön rám.” (Jób)

A férfit Matt-nek hívták. Legalábbis ezt a nevet használta, miután élete 39 éves kora végére csődbe jutott. A nagyvárosból egyetlen helyre tudott menekülni, egy tengerparti kunyhóba, Tahiti szigetére. Talán lényének romantikus része még élt benne, talán csak sorsának kényszere sodorta oda. Akárhogyan is, el akarta felejteni, ki volt ő, el akarta felejteni múltjának darabkáit, elölről akarta kezdeni azt, amit legtöbbünk életnek hív.

“Nem érdemes csakis a túlélésért élni”, mondogatta magában minden nap. Talán arra várt, hogy történni fog valami, reménykedett, hogy valami jó bukkan elő a semmiből,  a jövőből, saját még meg nem élt sorsának valóságából. Ám nem történt semmi. Egyik nap követte a másikat és hiába reménykedett, hogy egyszer visszakapja régi életét, hiszen az új sem hozott számára megnyugvást és nem adta meg még a remény hazug ábrándját sem.

S egyik reggel, amikor felkelt és kinézett a kis rozzant ablakon, ami pontosan a  tengerpartra nézett, s látta meghajolni a pálmafákat, látta az öböl felett tornyosulni a vihar szemét, látta tombolni az elemeket és hirtelen a csüggedés, ami már hónapok óta a mellkasában tombolt, egyszerre feszítette és húzta lefelé, akkor elhatározásra jutott.

Elővette naplóját, amely az itt töltött egy év alatt alaposan tönkrement, de még olvasható maradt és szinte hangosan kezdte olvasni az utolsó bejegyzést.

“Haladok egy úton, amely a végtelenbe tart. Mellettem még számos versenyző lépked, ki lassabban, ki gyorsabban, ki futva. Útjaink nem találkoznak, de néha látok lerogyott testeket a futópályán. Nem lélegeznek, vagy alig.
Mások aztán néha áttévednek az én sávomba. megfogják a kezemet és együtt futunk egy ideig. Azt érezzük, hogy együtt erősebbek vagyunk, jobban megy minden. Aztán egyszer csak vége szakad a varázslatnak. Elengedik a kezemet és a csodalény átlép máshová, néha követni sem tudom szemmel.
Elvész, eltűnik a ködben. Jobb is, ha nem látom, amint más kezét fogja. Haladok tovább és várok. Az út sosem fogy el, sosem látszik a vége, hiszen az utazás a lényeg, nem a megérkezés. Esetenként én is áttévedek más sávokba. Néhol jó szívvel látnak, néhány helyről elkergetnek.
Megyek tovább, hol futok, hol lelassítva nézelődök. Tükör által homályosan látom a tejfehér horizontot, amely égeti a szememet és hívogat. Oda kéne elérnem, de nem tudom, hol az OTT. Még azt sem tudom, ITT hol vagyok…
Vihar támad, csúnya felhők jönnek. Villámok cikáznak az égen, dörög Isten haragja. A versenyzők fázósan húzzák össze kabátjukat és haladnak tovább. Van, aki nem bír a széllel és leül pihenni. Mások nem ilyen szerencsések. Az én testembe villámok vágnak és hasogatnak. Vérzek, de megyek tovább, egyre elszántabban, egyre nagyobb hévvel és dühvel. Nem fog legyűrni senki és semmi, gondolom…
Látok megint elesett testeket…ezt ismerem, hiszen ő a kedvesem volt. Átmegyek a másik sávba. megragadom, felemelem, még él. Feldobom a hátamra és viszem a saját utamon. Iszonyú nehéz terhet cipelek, de meg kell tennem. Miért is, miért is? Racionális választ vársz? Hát azt nem fogsz kapni….
Elül a vihar. Kiderül az ég. Kedvesem már tud magától is menni. Megfogja a kezemet, a szemembe néz. Nem látok a szemében semmit. Majd lassan elenged és áttér egy másik sávba. Elenyészik, elnyeli a tejfehér massza. Én pedig folytatom az utamat és számolok vissza egymilliótól….”

S a napló végét kusza, kapkodó írással ez a mondat zárta:

“Nincs értelme élni, ha halottnak érzed magad.”

A férfi nagyot sóhajtott. Becsukta a koszlott kis füzetet és a padlóra lökte. Lassan belebújt dzsekijébe, felhajtotta a gallérját és kilépett a szélbe. A fákat csaknem földig hajtotta a vihar, az eső keményen az arcába vágott, de üres volt az agya és ez az üresség hajtotta előre, egyre közelebb a parton tomboló hullámokhoz.

Már-már az öbölbeli sziklákat nyaldosó hullámokhoz ért, amikor észrevett valamit, ami mintha csak egy kitüremkedés lenne a parti homokban, amelyet kegyetlenül vert az eső. Közelebb lépett és a szeméről csurgó eső ellenére is látta már, hogy egy lány fekszik a parton, félig a homokban és alig lélegzik.

(Folytatása következik…)

“Ne bízz senkiben.”

Cantrell levelet írt. Estébe hajlott az idő, a nap hanyatló sugarai vérvörös lepelként borították az óceán felszínét, s visszaverődve megszínezték a felettük fáradtan trónoló felhőket. A homokos parton ülve, kezében tollal azon töprengett, ami az elmúlt egy hétben történt vele, velük, mióta abban az őszinte ölelésben egymásra találtak.

Egy hete voltak már együtt és a lány nem akart visszamenni a kontinensre a munkájához, a szüleihez. Vele akart lenni, éppen vele. Kapcsolatuk olyan viharos gyorsasággal alakult, mint ezen az égövön keletkező hurrikánok, vagy mint a szavannákon keletkező bozóttüzek a nyári forróságban.

Emésztő, lángoló forróság volt ez és hihetetlen gyengéd szeretet. Szinte nem volt olyan nap, hogy megváltak volna egymástól, akár egy percre is. A férfi elvitte búvárkodni is. Nagyon ügyesnek bizonyult és pár nap múltán úgy úsztak egymás mellett a mélység felett, mintha örökké ezt csinálták volna. Egyik merülésük alkalmával, amikor egy amerikai turistacsoportot kísértek, a kísérőhajótól távolabb jöttek a felszínre. Lilla letépte magáról a búvárszemüveget és a víz felszínén kezdte csókolni a férfit.

-Nagyon boldog vagyok, nagyon, nagyon boldog kicsim – súgta neki. –Én…úgy érzem, életemben nem szerettem még így férfit, mint téged…csak téged tudlak már elképzelni az életemben, mert te…olyan megértő, melegszívű, érzelmes ember vagy, aki megérdemli, hogy szeressék. Tudod kicsim, nekem ilyenben még nem volt részem, nem tudom, hogyan kell viselkednem.

Közben egyre csak simogatta a férfi arcát a víz felett., aki megértette a habozás okát, ezért egyszerűen csak ennyit mondott.

-Elfogadom, bármit is adsz nekem magadból.

-Ó istenem – mondta Lilla elfúló hangon, s olyan hirtelen tapasztotta rá ajkát Cantrell szájára, hogy mindketten félrenyeltek egy jó adag sós vizet, de a köhögés után még ezen is tudtak nevetni. Szívből és boldogan.

-Szeretem, ahogyan nevetsz – súgta neki a lány és a férfi szíve olyan hevesen vert, mint még soha életében.

S most arra készült, hogy szakítson vele, mert nem egy napra, egy hétre, vagy egy hónapra akart boldog lenni, hanem örökre. Tudta, hogy túl sokminden szól ellenük. Az értelme tudta, de a lelkének senki sem parancsolhat. A szépségnek, a jóság eszményének, amely elfogja, ha belenéz ezekbe a barna hipnotikus szemekbe, amelyek egyet kértek tőle: – Szeress engem, szeress, s légy őszinte velem…

Gyenge volt, mert már sokkal inkább kötődött a lányhoz, mint bárki máshoz ezen a világon, s két kézzel, görcsösen kapaszkodott szerelmükbe. Még a szakító levelet is így kezdte.

“Drága életem,
Tudnod kell, hogy nélküled, míg be nem léptél az életembe, elveszett voltam, te vezetted ki a  fénybe tévelygő lelkemet azáltal, hogy kézen fogtál, minden bajod ellenére.  Benned egy csodát ismertem meg, mely határtalan és végnélküli, egy csodát ami oly bájosan mosolyog rám meleg barna szemeivel, mely pillantásával elcsábít, érintésével életre kelt, csókjaival magához láncol. Láncol, bilincsel, rabul ejt, bárhogyan is nevezzük. Ha így van , kérlek mély tenger fenekére dobd ezt a kulcsot, mert én ebből a rabságból nem akarok kiszabadulni soha. VELED AKAROK LENNI, TIED AKAROK MARADNI AMÍG FÖLDI PÁLYAFUTÁSOM VÉGET NEM ÉR.
Vajon mit érne az életem, ha Te nem lennél? Valószínűleg semmit. Mert Te nem csak a sötét űrt töltöd ki, hanem Te magad festetted színesre, varázsoltad igazán BOLDOGGÁ létemet. Többet kaptam Tőled mint bárki mástól egész életemben, ezért – hozzon bármit a sors – örökre hálás leszek, és életem végéig szeretni foglak.

Ez mind így igaz életem, de ennek véget kell vetnem itt és most. Mi soha nem lehetünk igazán egymáséi, mert…”

Itt elakadt a férfi és nem tudta folytatni tovább. Csak nézte merőn a horizonton lebukó napot és összeszorult torokkal a múltjára gondolt. Vajon hogy reagálna a lány, ha elmondaná neki, amit még önmaga előtt sem mond ki hangosan? Mennyire lenne erős a szerelme? Talán végképp idegenné távolodna és elfelejtene mindent, amit eddig adtak egymásnak. Ezt nem akarta kockáztatni, bár maga sem tudta, mit tehetne ez ellen.

Hiszen hiába mentette fel az esküdtszék, mégiscsak gyilkossággal vádolták meg és a neve örökre besározódott. Keze lassan ökölbe szorult és összegyűrte a félig megírt levelet, majd lassan bedobta az óceánba. Felkelt és elindult szerelméhez a kisházba. Közben a papír felismerhetetlen masszává zsugorodott, szétmosta a víz és a szerelmes szavak, a lelkéből jövő tollvonások is szétfoszlottak, mintha sosem léteztek volna.

(Folytatása következik…)

“Ha sokáig bámulsz a mélységbe, a mélység visszabámul rád.”

Cantrell egy szikla tetején állt és a mélységbe bámult. Ólomszürke felhők úsztak az égen, majdnem az alant elterülő óceánt nyaldosták. Higanyból volt a víz, hullámzásának lassú fensége lenyűgözte a férfit. Visszanézett, a háta mögé, de csak sötétséget látott és néhány villámot maga mögött. Volt valami tapinthatóan gonosz ebben a sötétben, ebben az áthatolhatatlan masszában, amely közeledett felé, egyre csak jött, megállíthatatlanul.

A horizonton kibukkant a nap egy pillanatra megvilágítva a higany óceánját, az egyetlen utat. Néha nincs választásunk.  Cantrell végigsimított a nyakán, ahol ujjai megérezték a kötél nyomát, amelyet örökre magán kénytelen már hordozni, mint a szégyen billogát. Akárcsak valami de la Fère gróf, kinek feleségére a középkori piactéren a hóhér tüzes vassal rásütötte a szégyen bélyegét, amelyet a szajhák és a mocskos gazemberek viseltek, úgy rázkódott meg a nyakán lévő bőr érdes felületének érintésétől.

Annyira hívogató a mélység, a higany óceán mélysége, s ő annyira fáradt volt, annyira szerette volna letenni terhét. Egyet kell csak előre lépnie, csak egyet. Van hozzá bátorsága, hogy feladjon mindent, vagy már nincs is mit? Csak egy káprázat volt az egész élete?

Nap, nap után ezt álmodta, s amikor verejtékben fürödve magához tért, soha nem emlékezett rá, vajon megtette-e az utolsó lépést. S mit mondhat vajon Lillának, aki meleg barna szemeivel oly kedvesen néz rá, mintha ő lenne a valódi megmentője, egy földre szállt angyal, egy új élet reménye. Csak nézett ebbe a szempárba és fokozatosan töltődött fel élettel. Nem, nem mondhatja el az igazat, nem érett meg rá a helyzet, s nem tudta, vajon megérik-e rá valaha is.

-Búvárkodom – mondta egyszerűen a lánynak a nyakát fedő szövetdarab mibenlétét firtató kérdésére. –Ebből élek itt a szigeten, hogy turistákat viszek a korallzátonyokhoz. Egy alkalommal az egyikük tengeri horgászbotjának damil zsinórja a nyakam köré tekeredett merülés közben. Kis híján ott maradtam, de aztán sikerült a felszínre vergődnöm és elvágnom a zsinórt. A kötél viszont örökre nyomot hagyott a nyakamon. S tudod – tette még hozzá – csúnya  forradás és én…szégyellem…

Lilla nem szólt semmit, csak a sál után nyúlt és leoldotta a férfi nyakáról. Ujjai egyre lejjebb csúsztak az arcán és végül elkezdték simogatni a forradást, amely körös-körül csúfította ezt a nyakat. Cantrell lehajtotta a fejét, nem akart, nem mert a lány szemébe nézni. Még mindig borzongott a hazugság miatt és szégyenletesnek érezte, hogy ennyire jólesik neki ennek a nőnek az érintése. Amikor ő nyúlt hozzá, ujjai úgy égették a bőrt, mintha tüzes vasat nyomott volna a nyakához. A lány egyre közelebb hajolt hozzá, érezte édes leheletét az orrában, bőrének kipárolgását és elfogta a remegés, amikor megérezte a női ajak csókját a nyakán.

Lilla nem türtőztette tovább magát. Csókolta a férfi nyakát, arcát, magához húzta és ölelte, ölelte a végtelenségig…..Cantrell elveszett az érzelmek kavalkádjában. Egy napja még a kilátástalanság nyomasztó pokla olyan lépésre akarta rábírni, amit sosem képzelt volna el magáról, hogy megteszi. Most pedig a sors mintha kiutat kínálna neki. Mámoros boldogsága közepette is pontosan tudta, hogy több ez, mint egy hirtelen jött szerelem. Ez kiút az üdvözüléshez. Ha eddig húzódozott is, ha eddig tartott is valamitől, most minden félelme elpárolgott. Bízott ebben a barna szemű, magas, sportos babában, aki most úgy ölelte magához, mintha az élete múlna rajta.

Mindketten akartak a másiktól valamit és azt ebben a szent pillanatban megkapták. Ám tudták, hogy önmagában ez még egyikőjüket sem elégíti ki. Ez még csak a kezdet volt egy rögös úton, amelynek folytatásáról mindketten egyet gondoltak, s a sors hatalma eszükbe sem jutott.

(Folytatása következik…)